A fotó Náray Tamás: Angyalok tánca című festményéről készült

…

Van valami - ez az én point of view-m - amit viszont szintén lehet és szükséges legalább ennyire figyelni, legalább ugyanennyi időt és energiát fordítani rá és gyakorlással elsajátítani.

Ez pedig a saját mester intelligenciánk. Ezt csak a szójáték kedvéért használom, mert tetszik. Pontosabban azt mondom: a saját hozzáférésünk a mesterintelligenciához. Nevezhetném ezt pongyolán egy kalap alá véve intuíciónak, tudatosságnak, jelenlétnek, szupertudatnak, önmeghaladásnak, akár transzcendens én felé törekvésnek.

A mesterséges intelligenciával párhuzamosan emberként ugyanennyire (sőt még inkább) fontos, hogy

• a saját tudatunk/tudatosságunk fejlődését

• az intuíciónkkal-érzékelésünkkel való kapcsolódásunkat

• egyre átfogóbb tudatszintek befogását

• gyakorlással egyre átfogóbb tudatállapotban tartózkodást

egyéni fókuszunkba helyezzük.

Azt az információfeldolgozási sebességét és mennyiséget, amire a mesterséges intelligencia képes, én most úgy látom, mi azzal tudjuk hatékony és emberséges együttműködésben tartani, amennyiben mi a saját hozzáférésünket a mesterintelligenciához (nevezzük valóságnak, végtelennek, mindennek, Életnek, stb.) minőségi tudatváltozással megteremtjük és folyamatosan fenntartjuk.

…

...

Mindannyian, napról-napra, minden impulzus hatására változunk, mégha ez nagyon apró, szinte észrevehetetlen.

Ezért, amikor akár magamat, akár másokat elkönyvelek valamilyennek, azzal kimerevítek egy képet, és utána már ahhoz nyúlok vissza, arra reagálok, azon keresztül látom, így az éppen jelenlévő őt vagy magamat, aki közben változott, nem érzékelem, nem látom.

...

...

és végül, amikor Ruth újra megjelenik és elvezeti Barbiet a “fehér fény”-be, a tudatosságba, ahol kiderül, hogy sem egy babának, sem az embernek nem kell még a Teremtő(jé)től sem engedélyt kérnie, hogy az legyen aki, mert a Teremtő szeretete veszi körbe, akkor Barbie egy választást hoz – hogy mindazok után, ami történt vele, választja-e a „halandó” emberlétet (és a cselekvés, alkotás lehetőségét) – de már annak tudatában, hogy ismeri a Teremtőt és az Életet. És ezek után már a nőgyógyász-jelkép is csak egy újabb tapasztalás ;-)

mint ahogy a gyönyörű öregedés

…

...

Tudatosság az, amikor az egonkat szelíden, türelemmel és kitartóan végigvezetjük azon a folyamaton, amikor el meri és el tudja engedni magát, és belefeledkezik az Élet csodás áramlásába.

...

...

ami kitágítja a saját élettörténeted megértését abba a családi tudattalan rendszerbe, aminek a része vagy, ami nélkül úgy érzed magad, mint egy puzzledarab, ami kikerült a dobozból a többiek közül

...

...

Aztán egyszercsak kapcsolódtam magamhoz, és ezáltal valami nagyobbhoz is, és azóta számtalan füzetet töltök meg mindazzal, ami így akar bennem megszületni, kimondódni, tudatosodni, és – ezt is észrevettem – gyógyulni. És azóta minden írásban, amit mástól olvasok, legyen az vers, regény, üzenet, reklám, bármilyen írás – meglátom ugyanezt.

...

...

"Ha úgy tűnik, mintha szidnálak,

...

… és ha mi is figyelünk a kimondott szavaink mögött megbújó érzésre, akkor lehet, hogy más szavakat használunk …

...

Általában azzal a hiedelemmel és elvárással vágunk bele, hogy önmagában a munkahelyváltással megoldódott az, hogy itt majd máshogy osztom be az időmet, itt - amikor helye van - nemet mondok, itt nem akarom úgy érezni, hogy nyomás alatt vagyok, vagy kihasználnak, és itt alapból jobban fog működni a munka-magánélet egyensúlyom.

...

... és egyszer, valami belső késztetés hatására újra elővéve az IKIGAI-unkat megláthatjuk, hogy ez nem egy „kész, megvagyok vele” típusú élet értelme összegzés, hanem egy velünk változó, a szerteágazó – nehezen összeegyeztethető területekből az idő során letisztuló, egyre kivehetőbben egy irányba, majd egy centrumpontba mutató térkép önmagunkhoz, ahol a szakmai,-a hobbi-, a közösségi és magánéletünk összeér – úgy, ahogy.

…

Szóval, ha most visszanézel az elmúlt 3-4 évedre, megláthatod, hogy kicsiben-nagyban valami olyan minőség felé tolt az életed, ami nagyon intenzíven segítette ezt a felnőtté válást, mégha sokszor megterhelő helyzetekkel is.

Az is rendben van, ha most éppen egy csomó minden alakulóban van körülötted, ha úgy érzed, hogy nem “jobbá” vált az életed (hanem teljesebbé, amiben benne van jó is, rossz is), és az is rendben, ha ezt nehéz így látni és elfogadni. És az is rendben, ha most vagy éppen az egyik vizsgádon. És bárhogy is sikerül, mindig van következő lehetőség.

Én abban tudok hozzájárulás lenni Számodra, ha a fentieket nem egyedül szeretnéd leltárba venni. Ha nehéz mindazt meglátni az elmúlt éveidben, amiről írtam. Pedig tudd, hogy ott vannak.

…

…

Egyszer megérint bennünket az, hogy mindez valóban “elveszett” - ez a negyedik szakasz, amikor az általunk eddig ismert önmagunk, korábbi öntörténetünk ( ez az a fent említett szeretett személy) nagyrésze már a múltté. Nehéz lehet megtartani azt az időszakot, amikor valahogy üresnek, céltalannak érezzük magunkat. Már nem vagyunk azok, akik eddig voltunk, de még nem elég erősen érezzük azt sem, hogy akkor “most akkor ki is vagyok valójában”.

Ez a szakasz is természetes, szükséges része a folyamatnak. Kicsit olyan, mint a bebábozódás ideje. Annyi ideig tart, amennyi időre szükség van.

Amiből aztán átérünk az elfogadás szakaszába - a belső, érettebb felnőtt önmagunkhoz. Aki békében van a gyerekkorával, azzal, amit kapott vagy nem kapott a szüleitől, azzal, ahogy eddig tudta élni az életét, aki kapcsolódik a benne élő kisgyerekhez és elég jó szülőjeként megadja azt számára, amire most szüksége van.

És aki ezzel a belső egyensúllyal és biztonsággal tud kapcsolódni a társához, a gyermekéhez, a szüleihez, mindenki máshoz és az élethez.

…

…

Jó tudni, hogy igazából - öntudatlanul - minden nap újra és újra próbálkozásokat teszünk, hogy új, mégis lényegében ismétlődő, ismerős helyzetekben valamit máshogy tudjunk tenni. Addig, amíg ez öntudatlan, kicsi az esély, hogy érzékelhető eredménnyel járunk.

Bármelyik szinten kezdünk is el valami újat, az viszont erőt hoz fel bennünk, amivel tovább tudunk haladni. Szóval az összegubancolódott gombolyagot mindenképpen érdemes kibogozni, és azzal a részével kezdjük, amit éppen választottunk.

💥Van, amikor megszólít az, hogy a családrendszer mélyebb, átfogóbb szintjéről lásd azt, ami nehézséget okoz Számodra. Mert Te már csak ismétled. Nem Nálad született meg az oka.

Bármikor dönthetsz úgy, hogy abbahagyod az ismétlést, ami tulajdonképpen ellenállás valaminek, pontosabban valakinek. Hogy a Te esetedben ez pontosan mi, az nagyon egyedi. A családállításod megmutatja a sajátodat.

…

…

Nagy felismerés, amikor rálátunk, hogy ezt az önreflexiót is folyamatosan után szükséges állítanunk - mert meglátjuk, hogy ez is mennyire átitatott mindazzal, akik-amik vagyunk.

Ettől függően lehet túlelemző, kritikus, mindent jobbítani szándékozó, esetleg mindent megmagyarázó, önmagunkat felmentő vagy elgyengítő, akár önmagunktól eltávolító - egy vastag hajszállal “jobb”, mint amire ránézünk …

✌️Lehet, hogy a kulcs a (mindenki számára elérhető) figyelem. Amikor a figyelmünket, ami folyamatosan elkalandozik - hol kifelé, a külvilágba, hol befelé, az elménk gondolatvilágába - újra és újra “megkeressük” és megtanítjuk magunknak, hogyan tudunk az egyszerre nem koncentrált és nem szétszórt, egyszerűen csak ottlévő figyelemhez kapcsolódni (sok gyakorlást igényel, mire ráérzünk, szóval legyünk türelmesek magunkhoz és sosincs vége ennek a gyakorlásnak)

…

Aztán csak kiváncsivá vált. Tudni szerette volna, mi történik körülötte és mi az ő dolga.

Elkezdte megfigyelni, hogy van valami rendszer is a környezetében, meg vannak váratlan vagy rendszertelen történések is.

…

Mikor már így sok mindent megfigyelt, valami elhatározás született meg benne, hogy ő márpedig tudni szeretné, hogy mi az ő dolga, mi az ő szerepe – azt valahogy biztosan tudta, hogy van neki olyan.

Kis Rubik-kockaként megszületve - talán sejtjük, talán nem - egy nagyon szép, csak ránk jellemző, egyedi ábra /kép rajzolódik ki a hat oldalunkon - a mi hozzájárulásunk a világhoz, az élethez.

…

Önmagában villámló felhő a lemenő nap fényében …

A lufik világában már régóta csak emlékek, legendák éltek arról, hogy valaha minden lufi rendelkezett egy belső irányítóegységgel, amivel szabályozni tudta, hogyan tud bármilyen helyzetben, időjárási körülmények között könnyedén, szárnyalóan, valódi lufiként repülni, akkor és oda, amikor és ahová szeretne.

Már régóta csak egy-egy lufiról lehetett hallani, aki ezt meg tudta csinálni, de rájuk mindenki azt mondta, hogy kivételek, és sokan nem is hitték, hogy ők valóban, külső segítség nélkül teszik ezt.

Jó ideje, sok-sok lufigeneráció óta, máshogy éltek a lufik. Már féltek attól, hogy elrepülnek, kiszolgáltatva az elemeknek, így dobozokat húztak magukra. A dobozok valóban lent tartották őket a földön, így biztonságot nyújtottak, de volt néhány probléma ezekkel a dobozokkal.

Én látok párhuzamot eközött és ahogy az emberi lélektan-tudatosság működik. Ha nemcsak felhasználóként / robotpilótaként működsz, hanem beleásod magad abba, hogy megértsd magad, akkor egy csomó problémát (amit akkor már nem is látsz annak egy nagyobb tudással és egy más nézőpontból) Te magad meg tudsz oldani és már egy könnyedebb, hatékonyabb módon működteted az életedet. Hát nem szuperdolog ez?

SWITCH - átKAPCSOLÓdás munkából magánéletbe