Lufimese
Lufimese
A lufik világában már régóta csak emlékek, legendák éltek arról, hogy valaha minden lufi rendelkezett egy belső irányítóegységgel, amivel szabályozni tudta, hogyan tud bármilyen helyzetben, időjárási körülmények között könnyedén, szárnyalóan, valódi lufiként repülni, akkor és oda, amikor és ahová szeretne.
Már régóta csak egy-egy lufiról lehetett hallani, aki ezt meg tudta csinálni, de rájuk mindenki azt mondta, hogy kivételek, és sokan nem is hitték, hogy ők valóban, külső segítség nélkül teszik ezt.
Jó ideje, sok-sok lufigeneráció óta, máshogy éltek a lufik. Már féltek attól, hogy elrepülnek, kiszolgáltatva az elemeknek, így dobozokat húztak magukra. A dobozok valóban lent tartották őket a földön, így biztonságot nyújtottak, de volt néhány probléma ezekkel a dobozokkal.
Attól függően, hogy ki mennyire félt, voltak, akik súlyos, nehéz dobozokba bújtak, alig tudtak mozdulni, csak arra volt erejük, hogy a napi feladatukat, rutinjukat elvégezzék. Voltak, akik úgy érezték biztonságban magukat, ha egyendobozokba bújtak, és mindig azt csinálták, amit mások. Voltak, akik a kelleténél kisebb vagy nagyobb dobozt választottak, így állandóan összenyomva, vagy éppen a dobozon belül ide-oda pattogva mozogtak. Egyik sem volt igazán kényelmes.
A legtöbben már megszokták. Hisz a szüleik is így éltek, és az ő szüleik is, és így tovább, réges-régóta.
Volt még egy gond a dobozokkal. Nagyon kellett figyelni rájuk – hiszen, ha probléma van a dobozzal, megvan a veszélye, hogy kinyílik, és a lufi elszáll belőle. És akkor ki tudja mi történik vele...
Ezért hát az idő nagyrészében a lufik a dobozaikkal foglalkoztak. Építették, csinosítgatták, felszerelték, megjavították, az újabb és újabb információk és trendek alapján és az egész lufitársadalom arra alakult ki, hogy a dobozokkal minél több mindent lehessen csinálni.
Az egyik luficsaládba új kis lufi érkezett. Szülei nagyon féltették, nehogy elrepüljön, így rögtön egy elég erős dobozba dugták. Szerették és nevelték a legjobb tudásuk szerint, de a doboz miatt nem annyira látták, hogy milyen lufi is ő valójában. Így a szülők – amikor be-bekukucskáltak a dobozba etetés és játék közben, abból tudtak kiindulni, hogy ők mit tanultak, milyen legyen egy igazán jó kis lufi.
Sok-sok dolgot mondtak a kis lufinak: szeretetteli dolgokat, vicceseket, hasznosakat, tanították, mit hogyan csináljon. Az egyik szülő ezt mondta, a másik azt. A család többi tagja is hozzátett egy-egy jótanácsot. A kis lufi néha azt sem tudta, hogy hirtelen mit csináljon – egyrészt még kicsi volt, másrészt sok volt a kapott eligazítás. Ilyenkor előfordult, hogy a többiek idegesek lettek, vagy a rosszallásukat fejezték ki, hogy miért nem olyan, amilyennek ők szeretnék, hogy legyen.
Ahogy nőtt a kis lufi, egyre inkább azt tanulta meg, hogy ahhoz, amire ő a szíve mélyén vágyott, hogy figyelmet, törődést, szeretetet kapjon, az a fontos, hogy milyen legyen, mit csináljon. Mindig arra figyelt, hogy ki mit mond neki, ki mit vár tőle, és sokszor még ilyenkor sem sikerült megfelelnie. Persze az is nehéz volt, hogy amikor azt mondták neki például, hogy buta vagy, és ő valóban bután viselkedett vagy nehezen tanult, akkor az miért nem volt jó? Hiszen ő úgy csinálta és olyan, ahogyan megmondták neki. Ez nagyon összezavarta. Így azzal, hogy ő valójában milyen is, nem is nagyon volt ideje foglalkozni.
Egy szép napon valami megváltozott a levegőben. Langyos, illatos, enyhe szél kezdett fújni. Olyan lágy volt, hogy csak az vette észre, aki valóban nagyon odafigyelt. Ehhez az volt jó, ha a lufi elcsendesedett, és minden érzékszervével ezt a lágy szellőt akarta érzékelni. Annyira jó érzés volt. Valami belül megmozdult. Valahogyan ismerősnek tűnt a szél. Először csak néhányan beszélgettek erről egymás között, aztán az egész lufivilágban egyre több és több lufi járt utána ennek a dolognak. És egyre több és több információ volt elérhető, egyre érezhetőbb volt a még mindig lágy és illatos és enyhe szellő. Aki akarta, meg tudta érezni. Aki ezt választotta.
Hosszú idő telt még el, mire ezek a lufik eleget gyakoroltak, eleget foglalkoztak magukkal belül, hogy szép lassan újra felfedezzék, kibontsák és megnövesszék azt az apró szervüket, amiről már generációk óta megfeledkeztek. Ami ott van minden lufiban, mert minden lufi lényének lényege. Az a szabályozószerv, az az irányítóegység, amivel a mozgását a szándékai szerint koordinálni tudja.
És azok a lufik, akik ezt megnövesztették, elkezdtek nem félni. Nem volt miért. Szerették a lufilényüket és bíztak magukban, hogy helytállnak, bármilyen is a szél. És a szél továbbra is lágy volt, és enyhe és illatos, hogy támogassa a lufikat. A lufik hát – mindegyik a természete, habitusa szerint – lassabban, megfontoltabban bújtak ki, vagy erőteljes mozdulatokkal, izgatottan tépték szét dobozaikat, és szépen szállni-repülni kezdtek. Még továbbra is volt mit gyakorolniuk, hiszen nagyon új volt az élmény, de nagyon tetszett nekik. Belül mindegyikük ujjongott a valódi lufiság élményétől. Először csak magukra figyeltek, aztán szép lassan meglátták a többieket is – mindenki más formájú, színű, méretű volt. Mindenki egyedi a maga valójában, mégis ott volt bennük a közös is.
A kis lufi, ahogy nőtt – növekedett egyre inkább úgy érezte, hogy valamit lépnie kell, mert az élet a dobozban, amit választottak neki a szülei, nem az igazi. Választhatja azt, hogy minden igyekezetével benne marad és kitölti, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Választhatja azt, hogy minden erejével ki akar törni a dobozból, kérdés, hogy eddig mennyire figyelt magára, mennyire erősítette meg magát ahhoz, hogy a külső körülmények között jól tudjon navigálni. Választhatja azt, hogy elkezdi növeszteni a kis irányítószervét, ami a lufiság minden fontos bölcsességét tartalmazza. Bármikor bármit választhat.