A vizesvödör meséje

Élt egyszer egy vizesvödör egy udvarban. Nem tudta, hogyan került oda, mióta volt ott, egyszer csak észrevette, hogy hol van. A tornácon állt, a sarokban, kicsit elbújva a szemek elől.

Aztán azt is észrevette, hogy kicsit poros, kicsit koszos, és nem történik vele igazából semmi.

Ahogy elkezdett figyelni, zajokat hallott, illatokat érzett, mozgást látott, de valahogy ő ebben nem vett részt.

Aztán csak kiváncsivá vált. Tudni szerette volna, mi történik körülötte és mi az ő dolga.

Elkezdte megfigyelni, hogy van valami rendszer is a környezetében, meg vannak váratlan vagy rendszertelen történések is.

Azt látta, hogy felkel és lenyugszik a Nap, és felkel és lenyugszik a Hold, hogy van időszak, amikor nagyon hideg van és valami fehér hullik felülről, van amikor csicseregnek a madarak és minden zöldbe borul, aztán olyan is van, amikor minden illatoktól, virágsziromtól és termésektől terhes, meg olyan is, amikor minden visszahúzódik, a színek, az illatok, a formák elengedik az ágakat, és lehullanak. Időnként pedig szélviharok, záporok és zivatarok, tikkasztó melegek köszöntöttek be – nem lehet tudni, mikor jönnek, csak azt, hogy vannak és időnként jönnek.

Egyre több mindent vett észre. Látott más vödröket is, hallotta a csörömpölésüket, és látott két lábat, ami tevékenykedett, jött-ment, vagy álldogált, vagy egy széken pihent.

Mikor már így sok mindent megfigyelt, valami elhatározás született meg benne, hogy ő márpedig tudni szeretné, hogy mi az ő dolga, mi az ő szerepe – azt valahogy biztosan tudta, hogy van neki olyan.

De ehhez valahogy ki kellett keverednie a tornác sarkából. Csak hát nem volt lába, hogy arrébbmenjen, szája sem, hogy kiáltson egyet. Mit tehetett?

Összeszedte minden bátorságát, és egy nagy szélvihar idején – felborult az oldalára. Fogalma sem volt, hogy mi fog történni, nem is nagyon fogta fel, hogy a vihar hogyan forgatja, löki ide-oda (fájt is azért neki), de összeszorította a nemlétező fogát, és bízott abban, hogy jól tette...

Másnap reggel tért az eszméletéhez, amikor a szélvihar lecsendesedett, és azt látta, hogy a tornác melletti járdára gurította. Sokkal messzebbre ellátott, mint korábban bármikor. Hunyorgott is egy ideig.

De aztán hirtelen felkapta a két lábhoz tartozó kéz, és lóbálva elvitte magával. Csak azt érezte, hogy egy másik vödörből valami nagyon fényes, nagyon hideg folyadék ömlik rá, szinte levegőt sem kapott meglepetésében. A folyadék, a víz csak arra volt elég, hogy kicsit feláztassa a rajta és benne lévő koszt és port – ettől aztán sáros, iszapos lett – úgy érezte, hogy ez rosszabb, mint amikor még csak poros-koszos volt.

Aztán egy idő múlva kapott még egy adag vizet, meg ki is öntötték belőle és akkor jobban érezte magát.

Egy ideig nem történt vele más, de már kint volt az udvaron, néha eső érte, néha nap szárította és figyelt.

Egy napon, ki tudja mikor megint megfogta a két lábhoz tartozó kéz, és elvitte magával. Messzire mentek, a vödör félt is, hogy most aztán mi lesz. De a kéz biztosan, gyakorlottan tartotta, úgyhogy rábízta magát.

Egy furcsa helyhez értek, kör alakú volt, volt teteje, sötét volt, mély, és furcsán ismerős.

A kéz felakasztotta egy láncra és lassan leeresztette a mélybe. A vödör azt gondolta, hogy itt aztán vége az életének.

A mélyben valami megcsillant, nyugodt, sötét víztükör. A süllyedés lendületétől a vödör belemerült a vízbe – teljesen elmerült benne. Ha lett volna szája, biztos hangosan kiabált volna – vagy szorosan összeszorította volna, de nem volt. Így engedte, hogy történjen vele, aminek történnie kell, ott a víz alatt.

Nem tudta, mennyi ideig volt ott – lehet, hogy csak másodpercek, lehet hogy sokkal hosszabb idő telt el. Egyszer csak a lánc újra elkezdte felfelé húzni, ő pedig emelkedett, tele hűs, tiszta vízzel.

Valami furcsa érzés lett úrrá rajta. Valami ősi ösztön, távoli emlék derengett fel benne. Felismerte benne a víz simogatását és még valami többet, valami nagyon megnyugtató bizonyosságot. Azt, hogy megérkezett. Megvan, hogy mi ő és mi a dolga ezen a világon.

Itt a vége, fuss el véle ...