Rubik-kocka analógia

Kis Rubik-kockaként megszületve - talán sejtjük, talán nem - egy nagyon szép, csak ránk jellemző, egyedi ábra/kép rajzolódik ki a hat oldalunkon - a mi hozzájárulásunk a világhoz, az élethez.

A mindennapi kisebb és az időnként nagyobb történések magzatkorunktól kezdve hatnak ránk; hogy ezek csavarnak-e rajtunk egyik-másik irányba, fel-le, jobbra-balra vagy mi belülről csavarintunk-e válaszként ezekre a történésekre, nézőpont kérdése.

Mindenesetre a különbözőféle, főleg ismétlődő mintázatként megélt csavarások-tekerések eredményeképpen már egészen korán (csecsemőtől, kisdeden, ovison, iskoláson át) megerősödik egy jellegzetes működési módunk, a mindenkori történésekre adott belső megélési válaszunk. Serdülőkorunk környékén még egy potenciális lehetőségként újrakeverhetjük belülről a külső mintázatunkat, újra közelítve az eredeti ábránkhoz.

Általában azonban annyira megvoltak már kavarva az oldalak és az egyes kis kockák, hogy valahogy mégis a már berögzült működési mód nagyban meghatározza a kialakult képet - amivel belevágunk a nagybetűs életbe.

Az élet nagy feladatai: a párválasztás, családalapítás, karrier, anyagi környezetünk és életvitelünk megteremtése és fenntartása, a céljaink elérése és az élet örömeinek élvezete sok figyelmet és energiát igényelnek - ezért megszokjuk, hogy a fókuszunk kifelé irányul.

Közben a működési módunk újra és újra ismétlődik, “identitásunkká” válik. Kívülről nézve látszik, hogy az egyedi ábránk összevissza, csak részleteiben mutatja meg magát, sok lap nincs a helyén. Erről a környezetünk-kapcsolataink folyamatosan visszajelzést adnak. És nagyon nehéz helyzetekként megélt események állítanak meg, hogy ezzel foglalkozzunk.

Ezekre - tudásunkhoz, tapasztalatok által szerzett önismeretünkhöz mérten - reagálunk, és talán sikerül is akár egy vagy több oldalt “teljesen kirakni”. Így viszont belül és kívül még inkább érezhetővé válik a különbség aközött a kép között, amivé válhatunk, és amit eddig hoztunk ki magunkból.

Valamikor (jellemzően az életközepi válság formájában) eljön az a pillanat, amikor erre rálátunk.

Sok mindent tehetünk ettől a ponttól kezdve.

Az egyik, hogy azt választjuk, hogy törekszünk a teljes kép, az egyedi ábránk kirakására - mert … visszaolvassuk az első mondatot.

És azzal együtt választjuk ezt, hogy megértjük, hogy ehhez az eddig kirakott oldalakat (az identitásunk legerősebb részeit) is meg kell még kavarnunk - a teljesség érdekében. Ez nagyon nehéz. Úgy érezzük, mintha el kellene mindent veszítenünk ahhoz, amit el szeretnénk érni.

Pont az identitásunk alapjait?

Legerősebb építőkockáit?

Igen. Mert túltoltuk.

Erős mondatok. De ha kicsit megrágod, lehet, hogy egyet fogsz érteni velem.

________

De akkor miből merítsünk erőt?

Azt ilyenkor elfelejtjük, hogy ha ezeket az oldalakat egyszer már kiraktuk, akkor legközelebb is sikerülni fog. Nem elveszítjük; elengedjük az átformálódás idejében. Bízhatunk magunkban.

Ha ez egyszer megvilágosodik számunkra, akkor elkezdünk valóban játszani. Ami a lényege az egész Rubik-kocka létnek.