Most - túl a “már megint”-en, a “még mindig”-en, az “ugyanaz”-on

Mindannyian, napról-napra, minden impulzus hatására változunk, mégha ez nagyon apró, szinte észrevehetetlen.

Ezért, amikor akár magamat, akár másokat elkönyvelek valamilyennek, azzal kimerevítek egy képet, és utána már ahhoz nyúlok vissza, arra reagálok, azon keresztül látom, így az éppen jelenlévő őt vagy magamat, aki közben változott, nem érzékelem, nem látom.

Valahol részben ez azoknak az ismétlődő és mélyülő konfliktusoknak a forrása, amit jól ismerünk a mindennapokból. Amikor újra és újra lefut egy kör és nem azt a valakit látjuk és nem az adott pillanatban lévő valóságra reagálunk, hanem egy berögzített korábbi tapasztaláson keresztül látjuk magunkat vagy a másikat.

Ahhoz is lehetne hasonlítani, amikor egy betűt vagy egy számot a füzetben már ezerszer átírtunk, belevéstünk a papírba, és így annyira vastag és mély és már kellemetlen a látványa.

Lehet, hogy érdemes kipróbálni azt, hogy azt mondjuk magunknak, hogy „oké, eddig ez volt”, és azt amit ismételgettem, amit eddig újrahúztam a „már megint”, a „még mindig”, az „ugyanaz”, a „nem változik semmi” gondolatmenetekben,  azt ehelyett most elkezdem megfigyelni, észrevenni a pici változást, és lapozok a képzeletbeli füzetben. És lehet, hogy még halványan vagy erősen átsejlik az a nagyon sokszor megnyomott tollal leírt „jellemzés”,  de ez az új papír mégiscsak lehetőséget ad arra, hogy a mostban mit veszünk észre, hogy látjuk meg magunkat vagy a másikat.

Az „ugyanaz” meg a „már megint” már csak azért sem lehet a valóság, mert minden pillanat egyszeri és más, és amikor elmúlik és egy újabb pillanat jön, az egy csomó tényező szempontjából már más.

Szóval valahogy ebből a merev, berögzült „hogy látom a másikat vagy magamat” el lehet jutni oda, hogy „igen, az volt, de most megnézem, hogy most mi van, most mit tapasztalok, most mi a valóság”.

És ilyenkor van olyan élményünk, amikor egyszercsak elkezdünk tisztán látni valakit, vagy a valóság átüt a mi kis rajzunkon. és nagyon tisztán, világosan ott van, és akkor nem értjük, hogy ki az, aki valójában ott van, mert valahol-valamikor elkezdtük nem őt látni, hanem csak ezt az újra és újra képzelt lenyomatot erősítettük. Nagyon különleges élmény így valóban meglátni a másikat. Először egy pillanatra, hogy itt és most más helyzetben van, más tapasztalással a háta mögött, máshogy mondja, minden más, de mi ragaszkodunk ahhoz az érzelmi lenyomathoz, ami egyszer nagyon mélyen bevésődött és mi tovább véstük, de már csak a saját gondolatainkban. Nagyon felszabadító tud lenni egy lapozás a füzetben és egy új toll, ugyanazzal a személlyel kapcsolatban, beleértve saját magunkat.