Az önismereti folyamatról kicsit másképp …

Sokat lehet olvasni, hallani a veszteség feldolgozásának, a gyász folyamatának szakaszairól. Én most az önismeret, az érett, felelős felnőtté válás oldaláról mutatok valamit erről a folyamatról.

Fontos szerintem, hogy lássuk, mennyire univerzális folyamat ez az elengedés, mennyire ott van a mindennapjainkban kicsiben (és nagyban) is - minden, az élet alapvető változásának belső elfogadását megelőző tudattalan működésünkben.

Azért jó sok minden más mellett ezt is látni, mert

a változás - ami állandóan zajlik - lényegéből következően valaminek az elmúlását és valaminek a születését jelenti

így nemcsak szoktatni tudjuk magunkat a változásnak az elmúlás-elengedés részéhez, hanem

egyre jobban rá tudunk érezni a kisebb és nagyobb változás-ciklusokra az életünkben

és egy belső biztonságot, stabilitást tudunk felépíteni ennek tudatosításával.

Nem egy szeretett személy elvesztéséről beszélek most - bár mindjárt kiderül, hogy részben igen.

Mi köze van mindennek az önismerethez?

Mint változásfolyamat, az életünk részeként elkerülhetetlenül benne vagyunk az önmegtapasztalásban. Szóval jó tudatosítanunk, melyik szakaszában vagyunk éppen a folyamatos önmegismerési utunknak, amik ugyanazok, mint a gyász szakaszai. És ez tök rendben van így.

Megtapasztaljuk - főleg utólag rálátva - a tagadás szakaszát: engem nem érdekel az önismeret, ilyen vagyok és kész, ez a sorsom, nekem van igazam, hagyjál ezzel, stb. Jó sokáig benne tudunk maradni ebben a szakaszban - egészen addig, amíg annyira erős lesz a belső vagy külső késztetés (érzések, testi tünetek, velünk történő események, külső körülmények formájában), hogy egyszer csak felfogjuk, amit eddig tagadtunk, elutasítottunk meglátni: a valóság más, mint aminek eddig érzékeltük - valami változott, és már nem ugyanolyan, mint korábban.

A következő szakaszban a befelé vagy kifelé áramló harag jelenik meg: ki a hibás ( én, a szüleim, a környezetem, a sors, stb) abban, hogy a változás megtörtént. Az önismereti munkának van egy szakasza, amikor a hiányainkat, sérüléseinket elsősorban a szüleinktől kérjük számon: mit nem ( vagy nem eleget) kaptunk meg az alapszükségleteinkből, milyenné neveltek bennünket, milyen sorsútra állítottak rá ezzel. (Azzal együtt, hogy ez része a folyamatnak, szerintem fontos látni, hogy a szülőket minősítő, éppen elterjedt fogalmak csak ebben az összefüggésben, időlegesen helyénvalók.)

Az én hibássá tétele, a magunk felé irányított harag, hogy eddig miért nem tettem semmit, hány évet vesztegettem el, hogy lehettem ilyen vak, stb. hasonlóan ennek a szakasznak lehet része. Jó, ha tudatosítjuk, hogy a harag, mint erős energia fő funkciója, hogy változtassak a helyzetemen a jelenben, a jövő felé fordulva, már tudva, hogy mit nem akarok.

A harmadik szakasz az alkudozás - önismereti vonatkozásban: elég, ha ezt megteszem? ha egy kicsit változok, de ebben és ebben nem vagyok hajlandó, az elég lesz? “bárcsak”, “de jó lenne”, “mi lenne, ha” egy szempillantás alatt jobbra fordulnának a dolgok … még alkudozunk, hogy megtarthassuk vagy a szájunk íze szerint átmentsük az illúzióinkat, vágyainkat, igazunkat, erőtlenségünket, kicsiségünket/nagyságunkat, az eddigi status quot, pedig már a változás közepében vagyunk.

Egyszer megérint bennünket az, hogy mindez valóban “elveszett” - ez a negyedik szakasz, amikor az általunk eddig ismert önmagunk, korábbi öntörténetünk ( ez az a fent említett szeretett személy) nagyrésze már a múltté. Nehéz lehet megtartani azt az időszakot, amikor valahogy üresnek, céltalannak érezzük magunkat. Már nem vagyunk azok, akik eddig voltunk, de még nem elég erősen érezzük azt sem, hogy akkor “most akkor ki is vagyok valójában”.

Ez a szakasz is természetes, szükséges része a folyamatnak. Kicsit olyan, mint a bebábozódás ideje. Annyi ideig tart, amennyi időre szükség van.

Amiből aztán átérünk az elfogadás szakaszába - a belső, érettebb felnőtt önmagunkhoz. Aki békében van a gyerekkorával, azzal, amit kapott vagy nem kapott a szüleitől, azzal, ahogy eddig tudta élni az életét, aki kapcsolódik a benne élő kisgyerekhez és elég jó szülőjeként megadja azt számára, amire most szüksége van.

És aki ezzel a belső egyensúllyal és biztonsággal tud kapcsolódni a társához, a gyermekéhez, a szüleihez, mindenki máshoz és az élethez.

Hiszen az elmúlás, az elengedés természetes része az életünknek. Az önismereti utunk során tudunk ezzel valahogyan átfogóbban megbarátkozni, hogy ne tartsunk tőle.

Ha kedvet csináltam Neked hozzá, várlak szeretettel elérhetőségeimen.