A feszültséggel-villámmal teli viharos felhők meséje

A felhők, amelyek bárányfelhőkként, apró vattapamacsokként születnek meg a mindenhol jelenlévő párából, nagyon régen, valamilyen nem ismert törvényszerűségek hatására elkezdtek versengeni.

Melyikük tud nagyobbra nőni, mint a másik, melyikük tud árnyékot vetni a másikra, bekebelezni, legyőzni a másikat és egyre nagyobb területet elfoglalni az égen?  A versengőkben egyre nagyobb feszültségek keletkeztek – energiák, amelyek nem a ciklikus áramlás és kisimulás irányába mentek, hanem felgyülemlettek, magukat és egymást ingerelték, elraktározódtak, nehéz csomagokká váltak a felhőkön belül.

Néha csak önmagukon belül villámlottak, látványos és kissé rémisztő hatást keltve (de az energia még mindig bentragadt), máskor az összecsapások során egymásnak feszülve robbantak ki, és óriási energianyalábokként csapódva a földbe tudtak csak kisülni.

Az évezredek során megszokottá, „természetessé” vált, hogy ennyi feszültség van a levegőben, és ennyi „erőszakos”, mennydörgéssel kísért villámlás éjjel-nappal.

A kisülések után egy ideig nyugalom volt, ilyenkor a viharfelhők - erejüket kiadva – feloszlottak, átadták helyüket a közben erősebbé váló viharfelhőknek.

Mi lett belőlük ilyenkor? Pára. Láthatatlan, békés, áramló pára, amely idővel apró vattapamaccsá, kedves bárányfelhővé állt össze. Mikor látható a bárányfelhő, a vattapamacs? Ha nincsenek állandóan viharfelhők az égen. Mikor nincsenek állandóan viharfelhők az égen? Ha abbahagyják az állandó versengést.